Peter Schiff beszéde 2006-ból az ingatlan piac összedőléséről (1/8)

Ez a cikkem egy amerikai részvény bróker beszédének a fordítása. Peter Schiff 2006 november 13 tartott egy beszédet amerikai ingatlan ügynököknek arról hogy az ingatlanpiac fel fog robbanni – szó szerint. A beszéd több mint egy óra hosszú és angolul itt tekinthető meg. Ez a cikk a beszéd első tíz percének a fordítása. Remélhetőleg a többi is felkerül nemsokára mert amit Schiff mond, azt mindenkinek érdemes meghallgatni, már csak azért is hogy a jövőbeliekre fel tudjon készülni. A fordítás nem perfekt. Ha valami nem tetszik vagy szeretnél valamit kijavítani, bátran szóljál.

Kattints a “read more” link-re.

Én ugyanazon az oldalán álok a politikai spektrumnak mint Barry. Nagyából ugyanabban a dolgokban hiszünk – korlátozott kormányban, szabadságban, kapitalizmusban, hatékony és eredményes pénzben, jogállamban, magántulajdonban. Ezek a elvek nagyjából megfelelnek azokkal amikben az USA alapító atyái hittek amikor először megalapították ezt a köztársaságot. Sajnos, keveset lehet ezekből az elvekből a modern amerikai gazdaságban felhasználni. Ma elsősorban az ingatlan piacról és a jelzálog piacról fogok beszélni, mert tudom, hogy ez a legérdekesebb az önök számára.

De hadd kezdjem először egy szélesebb gazdasági képel – hol tartunk mi, mint nemzet? Amikor az USA először megalakult, mint a köztársaság, pár száz évvel ezelőtt, azért volt olyan sikeres és azért lett a világ leggazdagabb hitelező nemzete, mert a szabad gazdaság által egy viszonylagos előnyre tett szert. Az adók sokkal alacsonyabbak voltak és a kormány sokkal kevésbé avatkozott bele a gazdasági kérdésekbe itt Amerikában mint a királyok és a despoták Európában. Így az amerikai gyarmatok és az új ország virágzott. Bizonyos mertékben egy csomó kölcsönt vettünk föl az európaiaktól a 19. században, de ezeket a pénzeket gyárakba és infrastruktúrákba fektettük – töke befektetéseket csináltunk. És azáltal, hogy a pénzt új gyárakba fektettük bele a világ egyik vezető gyártójává és exportálójává váltunk a jó minőségű és olcsó fogyasztási cikkekből. Még akkor mi gyártottuk a legjobb minőségű termékeket a legolcsóbb áron amikor a világon a legmagasabb fizetéseket fizettük a munkásainknak. És mivel produktívan használtuk fel a pénzt, amit kölcsönkaptunk az európaiaktól, képesek voltunk visszafizetni az adósságunkat.

Tudják, ha pénzt kölcsönöznek, és gyárakat vesznek belőle, a gyárak fogyasztói cikkeket fognak termeli, és ezeket pedig el fogják adni. Mi ezeket a fogyasztási cikkek – autókat, gépeket, varrógépeket, mosogatógépek, eladtuk az európaiaknak és kifizettük a tartozásainkat. És így lettünk egy adós nemzetből egy hitelező nemzet. Több külföldi tulajdonunk volt mint az összes többi hitelező országnak együttvéve. Mi voltunk a világ legnagyobb hitelezői és mivel egyben sok pénzt meg is spóroltunk, ezért gazdag hitelezők voltunk.

Mindez teljesen más a modern Amerikában. Ma az Egyesült Államok nemhogy nem a világ legnagyobb hitelező nemzete, hanem a világ legeladósodott országa. Sőt, mi több, többel tartozunk mint az összes legeladósodott nemzetek a világban együttvéve. Ma már nem magas minőségű, olcsó gyártású árukkal árasszuk el a világot hanem papír pénzel. Ezek a mi “tartozom-neked-cetlijeink” mert nincsen iparunk amivel saját termékeket tudnánk termelni. Ahelyett, hogy mi lennénk a világ legnagyobb hitelezői, mi vagyunk a világ legnagyobb adósai. Manapság az Egyesült Államok rutinszerűen kér kölcsön a legszegényebb országoktól.

A modern gazdasági elméletek alapján, ez az új állapot egy szimbiózis réven tartható fen ami Amerika és a világ többi része közt létezik. Ez a szimbiózis a következő: Amerika fogyaszt és mindenki mást termel. Amerika hiteleket vesz fel és mindenki más meg spórol. És elvileg az elméletnek lehet hogy van értelme. Hiszen Amerikai fogyasztás nélkül mit csinálna az összes kínai? De mint ahogy azt Barry is hangsúlyozta, nem a munkahelyekről van szó hanem a fogyasztásról. Az életszínvonalról. Nem azért akarsz munkát hogy dolgozhassál, hanem azért hogy tudjál fogyasztani, hogy magasabb legyen az életszínvonalad. A kínai munkás nem keres semmit azon hogy munkát kap cserébe azért hogy mi megvesszük a termékekét. A kínaiak tökéletesen alkalmasak a saját termékük elfogyasztására. Nem kell nekik hogy a kínai kormány mesterségesen elnyomja a Yuan árfolyamát csak azért hogy ezáltal a Dollárt mesterségesen magas szinten tartsa hogy az amerikaiak fogyasszák el az összes árut. A kínaiak is el tudták volna fogyasztani az árukat ha nem lenne ez a gazdasági politika.

De a jelenlegi dinamika, hogy semmit sem termelünk és semmit sem spórolunk, nem életképes. Ugyanúgy nem életképes mint ahogy a 90-es évek gazdasági modelljei az internetes és technológiai cégeknek sem volt életképesek. Akkor éppen a Wall Street volt az aki mindenkivel elhitette hogy a részvények árai emelkedni tudnak még akkor is ha a vállalatoknak nem volt bevételük és nem fizettek osztalékot. Eltekintettek még a legalapvetőbb értékelési mércéktől is azt mondván hogy ez egy új korszak. No, láttuk hogy mi történt ott. És ugyanezek a Wall Street-i közgazdászok mondjak most nekünk hogy ez a jelenlegi korszak – miszerint Amerika fogyaszt és mindenki más termel – életképes. Pedig nem az.

Szeretnék gyorsan egy példát mondani mielőtt témát váltanék. Feltételeztük hogy egy csoport ember hajótörött lesz és egy lakatlan szigeten landolnak. Tegyük fel hogy a csoport öt ázsiai és egy amerikaiból áll. És amikor elérik a szigetet eldöntik hogy a munkát hogyan osszák föl. Az egyik ázsiainak vadásznia kell a másiknak halásznia. A harmadiknak a szigetet kel felfedeznie és a negyediknek meg fát kell gyűjtenie a tűzhöz amin meg kell főznie az összegyűjtött élelmiszert. De hát azt is el kell dönteniük hogy az amerikai mit csináljon. Őrá az a feladat jut hogy megegye az összes kaját amit a többiek összeszedtek. Így tehát a nap végen az ázsiaiak összegyűlnek hogy megetessék az amerikait aki egész nap a parton napozott – ö a szolgáltatás gazdaságban élt. Mindenesetre, ha egy modern közgazdász elemezné ezt a kis szigetet, egyből azt mondaná hogy az amerikai a szigetnek a kulcsembere. Hiszen az amerikai óriási éhsége nélkül a szegény ázsiaiak egész nap nem tudnának semmit sem csinálni. Munkanélküliek lennének.

Nos, a valóság az, hogy az ázsiaiak tökéletesen alkalmasak arra hogy az élelmiszert saját maguk fogyasszák el. Talán ha nem kellene a napjaikat az amerikai etetésével tölteniük akkor nem kellene olyan keményen dolgozniuk és másra is lenne idejük. Sőt, saját életszínvonalukat azáltal tudnák a legjobban növelni, hogyha az amerikait kirúgnák a szigetről. Természetesen, ha ez megtörténik akkor az amerikai bajban van mert nincsen öt ázsiai aki megcsinálná helyette a munkát.

Tudják, erről mindig Tom Sawyer jut az eszembe. Tudják, amikor Tom képes meggyőzni a barátait hogy meszeljék helyette a kerítést. És nem csak lemeszeltette velük a kerítést, de még fizettek is neki a kiváltságért mert Tom Sawyer meggyőzte őket arról hogy ez a munka olyan élvezetes hogy érdemes fizetni érte. Nem is tudta Samuel Clemens, hogy egy szép napon ez a kis történet fogja megszabni a világgazdaságot. Pedig jelenleg Amerikának sikerült meggyőznie egy milliárd kínait hogy fesse a kerítését és még fizessenek is a megtisztelésért. De nemsokára ennek vége lesz. Sőt a kínaiak ezen a héten pont arról beszéltek hogy a trillió Dolláros amerikai állam tartalék egy részét más devizába akarják átrakni. Szerencsére senki nem akarja megvenni tőlük, de abba a pillanatban hogy a kínaiak nem vásárolnak több Dollárt akkor vége mindennek.

De hadd térjek vissza egy kicsit a mai helyzetre és hogy hogyan jutottunk ide (legalábbis a legutolsó alkalommal). Az 1990-es években egy buborék képződött a tőzsdén. A buborékot, mint a legtöbb buborékot, Alan Greenspan-nak az amerikai központi bank elnökének a pénzügyi politikája hozta létre. A pénzügyi politikája túl laza és túl inflációs volt még a 1990-es évekhez is. Az infláció növekedő előny-árakhoz vezetett. Egyidejűleg egy csomó “helytelen befektetés” is történt. Egy csomó pénzt egy csomó nevetséges befekteté sbe helyeztek el olyan internetes és technológiai cégekbe amiknek sohasem szabadott volna meglátniuk a napvilágot. Egy idő után, Greenspan elkezdte emelni a kamatlábakat és visszavonni az ösztönzéseket amiket bevezetett a kilencvenes évek alatt. És végül a buborék kilukadt.

Folyt. köv.